A Fidesz május elsejével államosítja a városi kórházakat is, a velük egy intézményben működő járóbeteg-ellátó rendelőkkel együtt. Ősszel az Országgyűlés már törvényt alkotott a megyei intézmények államosításáról, ahogy mondják, az átvétel „zökkenőmentesen” zajlik. Azt mondtuk akkor, hogy a kormány minden energiáját le fogja kötni az átadás-átvétel, és nem marad majd elég erő a lényegi dolgokra. Ez a félelmünk beigazolódni látszik. És az állam most egy újabb nagy gombócot kap be, miközben az előzőt se kiköpni, se lenyelni nem tudta.
Az egészségügy két hatalmas gonddal küszködik: a krónikus finanszírozási hiánnyal és a humánerőforrás-válsággal. Ezek megoldása nagyságrendekkel fontosabb, mint a tulajdonosi szerkezet erőltetett átalakítása. Egy jól működő rendszerben - első közelítésben - mindegy, ki a tulajdonos, ha pontos a szabályozás, elégséges a finanszírozás és hatékony az ellenőrzés. Az államnak ezeken a területeken kellene jól teljesíteni.
Hosszú távon éppen az lenne a cél, hogy minél diverzebb tulajdonosi, üzemeltetői szerkezet alakuljon ki, és minél több civil és egyházi szereplő lépjen be, minél nagyobb legyen a családi-közösségi szerepvállalás, és a magánszektor is a kockázatközösség keretei között tevékenykedjen. Németországban a krónikus fekvőbeteg-ellátás 40%-a civil és egyházi fenntartású, nálunk pedig azokat az ápolási osztályokat is elveszik a városi önkormányzatoktól, amelyek rentábilisan működnek.
Az nem konszolidáció, hogy megváltoztatjuk a tulajdonost. Attól még az adósságtömeg megmarad, a humánerőforrás-krízis megmarad, viszont csökken az autonómia és növekszik az irányítás nehézsége.
Az igazi kulcskérdés a finanszírozás, a betegút-szervezés és a betegségmegelőzés. Nem az a lényeg, hogy ki lesz a kórházak fenntartója, hanem az, hogy mindenkit a megfelelő szinten, költséghatékonyan lássanak el. Ezen túl azon múlik az ellátórendszer jövője, hogy miként erősítik meg az alapellátást, tehermentesítve ezzel a fekvőbeteg-ellátást, és hogy mikor lesz végre forrás a népegészségügyi programokra.
A jelen helyzetben nem az lett volna az elsődleges, hogy az állam magához ragadja a tulajdont, hanem hogy rendesen átszervezze a szükségletalapú ellátást. Tudjuk, hogy ez zajlik, de nem tudjuk, hol tart. Látni kellene intézményről intézményre részletesen, tényszerűen, hogyan, milyen működési formában és ellátási kötelezettségekkel kívánják a Semmelweis-koncepcióba illeszteni azokat. Most azt olvassuk, hogy egyelőre nem lesz új betegirányítási rendszer, a tervezett területi beutalási rendet „egyelőre nem lehet ráengedni a rendszerre”. Vajon ez mit jelent?
Szócska Miklós szerint „zökkenőmentesen megtörtént a megyei kórházak átvétele”. Ezzel szemben azt látjuk, hogy ez egyáltalán nincs így, rengeteg a huzakodás a helyi erős emberekkel, a vagyonelemeket nem tudják értékesíteni. Még nem is történt meg az átszervezés, de már beígértek ennek kontójára 15 mrd-ot, mint a béremelés egyik fedezetét.
Szócska Miklós közölte: adminisztratív költségek lesznek, de az átszervezések összességében megtakarítással fognak járni. Mi pedig attól félünk, hogy a „Nagy átalakítás" eredménye meg sem fogja megközelíteni a remélt összeget. Az aktív ellátásból kivett kapacitások TVK-ját egyfelől fel kell használni a helyben maradó ellátásokra (járóbeteg-, egynapos és krónikus ellátások) valamint a megnövekedett mentési és betegszállítási igények teljesítésére.
Igazgatástechnikailag is megoldhatatlan feladatnak látszik, hogy a teljesen új és fiatalokból álló csúcsszervezet (a GYEMSZI) majd levezényli az átalakítást és aztán a fenntartást. Az államtitkár szerint „null-kilométeres” emberek is bekerülnek a menedzsmentekbe, de ez nem baj, kell az új látásmód. A központi közbeszerzések, amelyektől igencsak sokat remélnek, még jóformán el sem indultak.
Bár „rengeteget egyeztet” az államtitkárság, az ágazati dolgozók mégsem tudják, mi lesz a sorsuk. Vajon, ahol a meglévő négy kórházi osztályt megszüntetik, és a helyén létrehoznak egy újat, szükség lesz minden közalkalmazottra? Ha igen, miből lesz a megtakarítás? És a vezetőket azonnal le kell cserélni, pardon, meg kell pályáztatni. Az új intézményvezetők kinevezését sarkalatos és fájó kérdésnek nevezte egy kormánypárti honatya, de szerinte elkerülhetetlen, hogy kiválasztásuk „ne csak szakmai, hanem politikai alapokon is nyugodjék”.
Most egy újabb funkciót vesznek el az önkormányzatoktól oly módon, hogy először forrásszűkét teremtenek, majd "konszolidálnak". Az önkormányzatiság lényegét vitatja ezzel a kormány, ami egyébként a rendszerváltás legnagyobb vívmánya volt.
Szilágyi László
