Nem páciensként mentem. Amíg a parlamentben alkotmányozgattak, addig mi a Nagy Magyar Valóságot próbáltuk megélni mindenféle színtéren. Az én első állomásom a Péterfy kórház volt, ahová egy péntek éjszakai ügyeletre jelentkeztem be önkéntes segítőként. Elképesztő kalandjaim voltak.

Zacher Gábor főorvos urat már régebben ismertem, teljesen nyitott volt, amikor előálltam az ötletemmel. „Minden politikust be kéne ide utalni egy éjszakára” – morogta. A többiek kíváncsian méregettek, khm, egy képviselő, de látszott rajtuk, hogy már nem lepődnek meg semmin.

Az első élmény, hogy a kezelőben hatalmas logó van kifüggesztve: Ez a Való Világ. Tényleg az, szép keresztmetszetét lehet itt a társadalmi létnek megtapasztalni. Persze a logót az ide behozott betegek többsége nem veszi észre, nincs olyan állapotban.

Este 6-tól hajnal 3-ig 5-10 percenként érkeznek a mentősök. Ki saját lábán, ki „toxi taxiban”, ki hátrabilincselt kézzel, leszedálva érkezik. Összeszokott csapat ugrik rá a páciensre, 5 perc múlva már sokat tudunk róla, még akkor is, ha képtelen kommunikálni. A mentősökkel baráti a viszony, a vizsgálat végéig segédkeznek mindenben, a rendőrök is türelmesen várakoznak a kötelező vizelet és vérmintára, ha droggal kapcsolatos esetről van szó.

***

Nincs idő kétségbe esni az egyes sorsokon, jönnek sorban:

Teljesen lelassult asszony, aki bevett néhány doboz nyugtatót és egy jó adag pajzsmirigy gyógyszert. Nem először jött, vagyis hozták ide. Karján, nyakán egyéb jelek arról, hogy sokadszor kísérelt meg öngyilkosságot. Gyomormosás. A reggeli vizit alatt már szótlanul csomagol. Látszik rajta, hogy azon gondolkodik, mi lesz majd másképp otthon. Egy kedves mamikát hoznak, aki össze-vissza keverte a gyógyszereit az otthonban. Neki még van hova visszamenni. A Népszigetről is hoznak egy újabb öngyilkos-jelöltet. Egy sátorban lakik, meg akar halni. Hetente megfordul itt.

Kataton nő, aki kinéz ötvennek, de kiderül, csak harminc. A Dzsumbujban él nővérével, egy bedeszkázott ablakú lakásban, ahol se villany, se víz. Bevett mindenféle tablettát. Együttműködő, pszichiátriai ellátásra járó beteg, aki balesetben meghalt bátyját hallucinálja mindenhova. Akut ellátásra nem szorul, egész éjjel tesz-vesz, ténfereg. Miután elhagyja a kezelőt, sötéten nézünk egymásra a főorvos úrral. Ezek az emberek teljesen kiestek a társadalomból. Az állam tud róluk, költ rájuk, de esély sincs rá, hogy kihozza őket ebből az állapotból. Kapnak segélyt, közgyógyellátást, de igazi megoldás nincs. Ha lennének még otthonok, ahol civil szervezetek vagy irgalmas nővérek a nap 24 órájában figyelnek rájuk, kis munkaterápiával, közösségi eseményekkel talán segíthetnének…

Ordítva, rugdosódva érkezik egy jóasszony, régi ismerős, akire a mama hívta a mentő-rendőrség kombinációt. Hihetetlen kreativitással átkozza a röhögcsélő mentősöket, azzal vádolja őket, hogy „alányúltak”. Többször feltárja nekünk leírhatatlan neccharisnyájának érintett részét. Ötvenezerről indul (ennyit fizessen neki a mentős), de egy perc alatt, több lépcsőben lealkudja magának kétszázra. Még harcosan káromkodik pár percig az előcsarnokban, aztán megy vissza, ahonnan jött.

Újpest szurkolót tolnak be, aki nem jutott el a B-középig. Sok sörösüveg között találták, hóna alatt egy gömbölyű lámpabura, zsebében egy fiola gina* és néhány jegy a stadionba. Akkor tisztult fel, amikor megérkezett. Némi humorkodás Újpest-Ferencváros viszonylatban, egyébként is a sok nyomorúság között van az osztály légkörében valami könnyedség, nem is lehetne ezt másképp elviselni. A szurkoló erősen csodálkozott saját állapotán, majd egy óra múlva meglépett. A beteget ilyenkor el kell engedni, bent tartani akarata ellenére nem lehet. Már hoznak is egy fiatal srácot. Tág pupillával mered a távolba, nem válaszol semmire. Tiszta vér a keze. Reggel sem derül ki, mit ivott, mit szívott. A tekintete zavaros, „egyéb” baja is lehet. Két kölyök fekszik itt napok óta, még hetedikesek, de a tervezett oktatási rendszerben már nem lennének tankötelesek. Szereztek valami tablettát és megették.

Egy magatehetetlen bácsi már hetek óta fekszik itt, pedig akut ellátásra nem szorul. Nincs hova vinni. Igazából nem is körülötte, hanem a nyugdíja körül megy a balhé. Ugyanis a mellette fekvő „glikolos” beteg beveti élettársát, a bácsi élettársát, a Magyar Postát, stb. annak érdekében, hogy felvehesse a kis pénzt, mondván „oda kéne adni a nővéreknek, különben nem látják el a bácsit”. Ilyen helyzeteket is kezelni kell a toxikológián.

Két fiatal alkoholista napok óta élvezi az osztály gondoskodását. Egy-két havonta szörnyű állapotban hozzák őket, néhány nap alatt látványos javulás, majd kezdődik elölről. Odakint nem tudnak megkapaszkodni, a kinti társadalom nem segít semmiben.

A hátrabilincselt kezű fiatalember igényli a legkomolyabb beavatkozást az este folyamán. 15 perc kemény sürgés-forgás, nem tudok olyan helyre állni, ahol ne lennék útban. Intubáció, katéter, infúzió. Minden nyílásából kilóg valami cső, az intenzív osztályon horkol reggelig. Az ébredés mindig a legkritikusabb. Hol vagyok? Mit keresek itt? Miért vagyok leszíjazva? - Hol nadrágom? – Egy nőnél találták, nadrág nélkül, vissza kéne menni, megkérdezni tőle, fiatalember!

***

A fiatal doktornő számára nem jelent valami nagy szakmai kihívást, hogy Frontin, Xanax, alkohol és mephedron esetek váltakoznak. Teljesen szakszerűen és lelkiismeretesen végzi a munkáját, de nincs óra, hogy fel ne merülne, hogy el kéne menni külföldre. Hiába teszi itt a dolgát, ha az ellátórendszer többi része nem működik. Az itt megforduló páciensek nagy része inkább szociális ellátásra vagy pszichiátriai, addiktológiai kezelésre szorul. Tanult szakmája, az oxyologia (sürgősségi-életmentési orvoslás) ennél sokkal komplexebb tudomány, hatalmas szükség lenne rá. Ki kellene építeni minden kistérségben, szoros kapcsolatban az ügyeletekkel és a mentősökkel. Minden beteget ide kellene behozni, ahol percek alatt lehetne stabilizálni az állapotukat, és ahol a következő órákban eldőlne, hogy a későbbiekben milyen ellátásra van szüksége. Többségüknek semmilyenre, így rengeteget spórolhatna az ellátórendszer.

A nővérek és ápolók között nagy a fluktuáció, de ha valaki marad egy évig, akkor marad akár húszig is. Nélkülük ez az egész nem működne. És egyre kevésbé is működik, mert fiatalok nem jönnek ennyi pénzért. A hosszú éjszaka folyamán szívesen beszélnek magukról, a betegekről, az egész egészségügyről. Váltott műszakban kell rendelkezésre állniuk, etetni és mosdatni a magatehetetleneket, lecsillapítani a dühöngőket, nem sorolom. Mindezt 80-100 ezer forintért. Nincs bennük indulat, azon már túl vannak.

A hajnal, a reggel itt a legkritikusabb időszak. Addigra a betegek jó része magához tér, kitisztul, legtöbbjük mehet. De hova? A bulizós fiataloknak még könnyű, csak a szülői szigorral kell szembe nézni, de a hajléktalan menjen vissza a Népszigetre? A fiatal nő menjen vissza a Dzsumbujba? Az osztály komoly kapcsolatokkal rendelkezik a hajléktalanokat, alkoholistákat, stb. ellátó civil szervezetekkel, de ritkán sikerül megoldani egy-egy helyzetet megnyugtatóan. Hol az a krónikus ellátóhely, amely befogadna innen valakit? Sok idős emberen egyszerűen lehetne segíteni, de egy szociális otthoni helyre 3-4 évet kell várni.

Az osztályt elhagyó betegek többsége valószínűleg vissza fog térni. És ennél nyugtalanítóbb nincs is.

Szilágyi László

Köszönet dr. Zacher Gábornak és az egész csapatnak! Remélem, nem voltam terhükre.

* gina: GHB, teljes nevén gamma-hidroxi-butirát