A Markó utcai legendás mentőállomáson töltöttem egy fél műszakot. Kaptam egy piros zubbonyt, és csináltam mindent, amit a mentősök csinálnak. Nem volt különösebb eset ezen a napon, mégis rengeteg tanulsággal szolgált az egész.
A bajok abból adódnak, hogy nem arra használjuk a mentőszolgálatot, amire való. „Húszból két eset. Ennyi, ami igazából ránk tartozik.” - mondja az egyik ápoló. „A többi taxiszolgáltatás.” Ha rendesen működne a háziorvosi ügyelet, ha a betegszállítók tényleg levennék a terheket a mentősökről, akkor tudnának az akut esetekkel foglalkozni. Nem beszélve az indokolatlan riasztásokról. Ha mi, betegek, nem ijednénk be minden kezdődő tünettől, ha ismernénk a testünket és a veszélyes betegségeket, ha tudnánk, hogy mikor kinek kell telefonálni, a mentősök több erőforrást meg tudnának spórolni. Mert a diszpécser, hiába szakember, nincs abban a helyzetben, hogy eldöntse egy hívásról, hogy indokolt vagy sem. Ki kell menni.
Csak a Markó utcából kb. 65 ezer esetet látnak el évente. Mindehhez 8 autó áll rendelkezésre. Egy gyermek-rohamkocsi, két rohamkocsi, esetkocsik és egy „ohne” kocsi, ez szállítgatja hajléktalanokat és a részegeket. „Maga a dermesztő rémület” - mutatja be az egyik autót az ápoló. Idén betölti a tíz évet, hamarosan ki kell szuperálni. Szériakocsik ezek, kicsit felturbózva, pedig speciális autók kellenének. Légrugós felfüggesztés, hogy ne zötykölődjön a beteg, megerősített kaszni, rövidebb fokozatok, erősebb motor. Ilyenek nincsenek. A készülékek, amivel az életünket mentik, 8-10 évesek. Ha az autó meghibásodik, a személyzet saját kezűleg pakolja át a berendezést egy másikba. Kicsavaroz, átcipel, becsavaroz. Előfordul, hogy naponta kétszer is el kell ezt játszani. Egyenruhát 2005-ben kaptak utoljára, ők maguk mossák.
És nincs egységes felszerelés. Régen az volt a koncepció, hogy bárkit bármely kocsin be lehet vetni, mindent ugyanúgy talál, de ez régen megbukott. Most fix személyzet van az autókon, de legalább összeszokott csapatok mennek menteni.
Tizenkétóráznak, közben egyszer 20 percre be lehet menni enni, ha az esetek megengedik. Éjjel ritkán adódik alkalom pihenni, reggel pedig várja őket a másodállás. Mindenkinek van másodállása. Nettó 80-100 a fizu, emellett muszáj. Elmennek az alternatív szállítókhoz vagy egy kórházba ügyelni, bárhová. Volt olyan gépész (értsd: sofőr), aki „szabadidejében” BKV-buszt vezetett.
Amikor ott jártam, a rohamkocsit éppen berendelték a bázisra, kivonták a forgalomból, mert nem volt heveder a betegágyon. A 40 milliós szerkó nem dolgozhatott egy százezres eszköz hiánya miatt. A Markóban aznap nem volt mozgósítható rohamkocsi. Legalább pihent az orvos, pihent a személyzet...
„A mi autónk is hét és fél éves már.” - mutatják. A heti kötelező nagytakarítás folyik éppen, közben büszkén mutogatják a mentőautót. „Sajátunkként gondozzuk.” Saját pénzből (!) fejlesztgetik, ide egy villogó, oda egy lépcsővilágítás, stb. „Nekünk is érdekünk, hogy láthatóbbak legyünk.”
Elindult idén egy közbeszerzés, lesz 30-39 új autó, de még nem tart sehol a folyamat, mert a Közbeszerzési Döntőbíróságnál van az ügy.
Mentőszolgálat, tessék!
Miközben a karbantartás folyik, engedélyt kérek bemenni a mentésirányítókhoz. Itt is mindenki szakápoló, a mentés vezetője mentőtiszt. Már működik a GPS-es irányítórendszer, de még nem dobták ki a mágnestáblát, amelyen kis számozott korongokat tologatnak a stilizált térképen. TIOP-forrásból 5 milliárd forintot fognak fordítani a teljes mentésirányítási rendszerre és a mentősök kényelmét szolgáló szociális helyiségekre. Már nagyon várja mindenki.
93 fő dolgozik a fővárosi irányításban, ők is 12 órás szolgálatban. Utána ők is loholnak másodállásba, pedig kötelező lenne pihenni. Uniós direktívára hivatkozva nem lehet már 24 órás szolgálatot teljesíteni, érdekes, hogy Bécsben meg lehet.
Itt mindig az a nagy kérdés, hogy egy hívás alapján mi derül ki az esetből. Egy tapasztalt diszpécser már tudja, melyik riasztás megalapozott és melyik nem, de nem mérlegelhet. Nincsenek jó hívásfogadási protokollok. Aprólékosan ki kell kérdezni a hívót, de a hívó sokszor nincs abban a helyzetben, hogy érdemben válaszoljon, mert sokkos vagy pánikol, stb. „Hogyan tudom megvédeni a dolgozóimat [az esetleges perektől]?” - kérdezi az irányítás vezetője.
Van már digitális rádió, legalább nem hallgatja le a bulvársajtó a hívásokat. Régen hamarabb kint volt az esetnél a Havariapress meg a Blikk, mint a mentő. Nem segíteni mentek.
A 112 nem jó (a tervek szerint egy hívószámra futnának be a hívások, legyen tűz vagy baleset vagy krimi), ez egybehangzó vélemény. Ezt a rendőrök erőltetik, de ilyen formában több perc veszteséget jelent. A mentősök és a tűzoltók nem örülnének az új rendszernek.
Sokat várnak viszont a közös mentésirányítástól, amiről a Semmelweis Terv is értekezik. 2008 óta nincs ilyen, pedig ha a mentőszolgálathoz futna be minden hívás, és ők irányítanák az ügyeletes háziorvost és az alternatív szállítókat is, sokkal gazdaságosabb rendszert lehetne működtetni. A baj az, hogy az alternatív szállítókkal kapcsolatban nincs munkáltatói jogviszony, tehát érdemben nem lehet őket kötelezni arra, hogy kimenjenek egy esethez. Száznál több ilyen cég van, a „2 órán túli esetekhez” ők mennek. 80 Ft/km-t kapnak az OEP-től, ami akkor elég, ha 3-4 beteget egyszerre szállítanak, de külön útnak számolnak el...
Megyünk bevetésre
Idős hölgyhöz megyünk, jó messzire, mert az ottani mentőállomáson nincs szabad esetkocsi. Fullad, ennyit tudunk. Ő maga nyit ajtót, szépen össze van csomagolva, kórházba szeretne menni. Három nagy táskát cipelünk (reanimátor, monitor, gyógyszerek), de nincs rájuk szükség. Nem akut eset, de elvisszük a város másik felébe, a Korányiba. Ha a háziorvos intézte volna, elég lett volna egy betegszállító. Sőt, szerintem, ha az OEP kifizetne ilyenkor egy taxiszámlát, mindenki jobban járna. A csapatot kissé megviseli a tény, hogy betegtaxiként üzemel a kocsi. Most jó másfél óráig hiába várják ezt a technikát és a szakképzett személyzetet egy másik – komolyabb - esetnél.
20 esetből 2, ismétli az ápoló, amikor igazán szükség van ránk. De azért a kettőért is megéri maradni: „Egy igazi mentés feldobja az embert” - mondja. Ez az egyetlen dolog, ami a pályán tartja őket.
Mit gondolsz a korengedményes nyugdíj megszüntetéséről? - kérdezi tőlem az ápoló. Ööö, mondom, de máris folytatja: „Hogyan hozom le 55 évesen a beteget az emeletről? Meddig lehet itt fizikailag teljesíteni? És ha már nem bírom, hová mehetek? A mentőnél nincs „civil” állás, mint a rendőröknél. Mit csinálok majd 55 évesen?” De nincs a hangjában keserűség, most még fiatal, erős és elkötelezett. Csakhogy nem kellene ezt kihasználni, inkább jutalmazni kellene!
Fiatal nő, rosszullét, alacsony/magas(?) vérnyomás, remegés, fejfájás. Egy nagykövetségre megyünk. Hamar kiderül, hogy ez sem akut eset. Vérnyomás, cukor, EKG rendben. Rendszeresen előfordul, a kivizsgálás folyamatban. Innentől tanácsadás kezdődik, ha már mentésre nincs szükség. Megyünk tovább.
Fiatal fickó, berúgott rendesen, aztán felhajtott valami maró mosogatószert. Gyorsan tejet ivott, kihányta, aztán vidáman beballagott a Markó utcába. Visszük a toxikológiára, jól szétmarta a nyelvét a lúg, de folyamatosan humorkodik. Amíg meg nem mondják neki, hogy jó esetben is napokig bent kell maradni, mert bármikor kilyukadhat a nyelőcsöve vagy a gyomra, szerencsére erre utaló jel nincs, de ezt csak reggel lehet rendesen megnézni. Talán itt nem volt indokolatlan a mentő igénybevétele.
Ennyit tudtam a mentősökkel tölteni ezen a napon. Nem gondolom, hogy átfogó képet nyertem a sürgészekről, legközelebb talán egy vidéki mentőállomásra megyek. Mindenesetre a nap tapasztalatai is megerősítették bennem, hogy a sürgősségi betegellátás fejlesztése nélkül a magyar egészségügy hamarosan összeomlik. A Semmelweis Terv ezt tudja, a Széll Kálmán Terv nem.
Szilágyi László
ui: Sok köszönet, hogy engedélyt kaptam a látogatásra, és még több az esetkocsi személyzetének, hogy mindent elmondtak és megmutattak!