Jövendőbeli egészségügyi dolgozóként pár hétre bekapcsolódhattam az Országos Mentőszolgálat munkájába. A mentősökkel töltött idő alatt olyan élményekben volt részem, melyek gyökeresen megváltoztatták – a laikusként róluk alkotott- elképzelésemet.
Régebben azt gondoltam - amit valószínűleg sokan mások is-, hogy mentősnek lenni = életet menteni reggeltől estig. A valóság azonban teljesen más. A szakmailag rendkívül jól felkészült orvosok, mentőtisztek, ápolók a hazai egészségügy általános körülményei folytán sokszor olyan problémák kezelésére kényszerülnek, amelyeket valójában nem az ő hatáskörük lenne megoldani. Felcsillan a szemük, ha végre – ahogy ők mondják – „szakmázhatnak”.
Az első dolog, amit meglepődve tapasztaltam, hogy az esetek jelentős részében a mentőt betegszállításra használják. Kérdésemre: hogyan lehetséges ez? Tömör választ kaptam: Mi vagyunk a „TB-taxi”. Találó elnevezés! Mindent magába foglal: a kórház és a beteg spórol, a TB fizet...(Valójában egy beteget akkor lenne indokolt mentővel szállítani, ha az állapota folyamatos megfigyelést igényel. Amennyiben erre nincs szükség, kórházon belül a beteghordók, kórházon kívül a betegszállítók felelősek a betegek utaztatásáért. Mivel gyakorlatilag ellenőrzés nincs, a rendszer könnyen kijátszható! ) Mindez pazarlás és ésszerűtlenség! Arra az időre ugyanis egy teljes kocsi (személyzettel és felszereléssel) nem riasztható valódi mentést igénylő esethez! Hab a tortán, hogy Magyarországon a mentőautó nem csak TB-taxi, hanem „mozgó patika” is egyben. Mentőt bárki bármikor hívhat. A szolidaritás elvén működő társadalombiztosítási rendszer lehetővé teszi az ország összes lakosa számára az egészségügyi szolgáltatások korlátlan és térítésmentes igénybevételét. Ennek köszönhetően a riasztások gyakran ingyen gyógyszer reményében történnek. Ottlétem alatt mentünk például menstruáló tinihez, aki csak görcsoldó tablettát akart házhoz rendelni; cukorbeteghez, akinek hó végére elfogyott az inzulinja… Csalódtak, mikor szembesültek azzal a ténnyel, hogy a mentőautó csak sürgős ellátásban használt gyógyszerekkel van felszerelve. Viszont a mentő kiment, feleslegesen, megint. Többször hívtak bennünket olyan esetekhez is, ahol nem volt szükség mentőre, mert a háziorvosi ügyelet el tudta volna látni a beteget. Az emberek nem tudják, mikor kit kell hívni, nem tudják, milyen problémák tartoznak a sürgősségi ellátások körébe. (Jó megoldás lehet erre a problémára a Semmelweis-tervben szereplő, az Országos Mentőszolgálathoz centralizált diszpécseri és ehhez kapcsolt ügyeleti rendszer megszervezése.) Szinte hihetetlen, de nem csak a lakosok, a kórházi osztályok ügyintézői is hívnak mentőt indokolatlanul! Egyik alkalommal pl. a bőrgyógyászatról érkezett hívás, a város másik feléről riasztva minket, ahelyett, hogy szakmai konzíliumot kértek volna a szomszédos belgyógyászatról…
Pazarlás a köbön: az eleve értelmetlen, vagy valójában nem a mentősök hatáskörébe tartozó szállítás gyakran kerülőutakon, lassan történik, különösen műszakváltás idején, kijátszva az irányítást, akik hajlamosak 10 perccel váltás előtt is kiküldeni a kocsit. Az órabér 400-500 Ft bruttó! A túlóradíj ennél 20-30 Ft-tal több, de többnyire azt sem fizetik ki. Érthető tehát a dolgozók védekezése, ördögi kör, újabb példa a pénzhiány és a pénzszórás kapcsolatára!
Tapasztaltam, hogy nemegyszer „kényelmi” szempontok motiválják a hívót. Ilyen eset volt, mikor egy távoli a gyámhivatalba irányítottak bennünket, ahol egyhajléktalantól kívánt megszabadulni a személyzet(lehetőleg anélkül, hogy bármilyen kontaktusba kerülne vele!). A bejelentésben vérnyomás-ingadozásra hivatkoztak. Egyébként ha valóban ez lett volna a hívás indoka, a szemközti szakrendelőhöz fordultak volna. Ők viszont egyszerűen csak el akarták távolítani a férfit, mert rontotta a váró képét és szagát; szállításra a központi mentők tűntek a legalkalmasabbnak… Újabb indokolatlan hívás, ismét következmények nélkül!
A mentősök szerint is fontos lenne a pontos feladatkörök meghatározása (ügyelet vs. mentők), indokolatlan riasztás esetén pedig a hívást kezdeményező anyagi hozzájárulása az ellátáshoz!
Ami még megdöbbentő volt számomra, de más szempontból, mint az eddigiek, az a két eset, mikor szirénázva rohantunk, a bejelentőktől sírva jött a hívás, hogy „Nehezen lélegzik a mama…”. Mindkétszer már órák óta halott, hullamerev nénihez érkeztünk! Sokkolt a tény, hogy a család megvárta a halál beálltát, várt is, hogy biztos legyen, és csak azután hívta a 104-et! Kérdeztem a mentősöket, hogy ez gyakori jelenség-e vagy csak nekem van szerencsém pont ilyesmibe csöppenni, mire nyugodt közönnyel válaszolták, hogy „Persze, a család így megszabadul az ápolás további terheitől és az örökséghez is hozzájut.” Ők ezen már nem lepődnek meg, én annál inkább! Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy valószínűleg a beteg is jobban jár így, nem kell még heteken keresztül csöveken lógva egy személytelen kórházi osztályon haldokolnia…
Az előbbi példa ellenkezője is előfordult rövid mentős pályafutásom alatt. Ebben az esetben a család időben hívott minket. A 94 éves nagypapa haldoklott. Sietve vittük le a mentőbe, kapott infúziót, gyógyszereket, de útközben leállt a szíve, meghalt. Azonnal újraélesztésbe kezdett az orvos, számomra érthetetlen volt, miért, mikor a bácsi nagyon idős volt már, és láthatóan régóta beteg. Mit várunk ilyenkor? Miért nem hagyjuk békében nyugodni szegényt? Megkaptam a választ: cseppet sem a beteg érdekei számítanak ilyenkor: ha valaki meghal a mentőben, az súlyos szankciókat vonhat maga után, és nem mellesleg a statisztikát is rontja. Tehát az ilyen látszólag „értelmetlen” újraélesztés pusztán önvédelem, a jogi szempontok teljesen felülírják az ésszerűséget, emberiességet! Csak a kórházig kell eljutni, pénzt, időt nem kímélve, ott már meghalhat bárki nyugodtan… Pazarlás, a józanésszel teljesen szembe megy, nem humánus, de ez a szabály!
A többi egészségügyi dolgozókhoz hasonlóan a mentősök fizetése is méltatlanul alacsony. Korkedvezményes nyugdíj sem jár nekik, pedig folyamatos stresszben, testileg, lelkileg túlterhelve, minősíthetetlen körülmények közt dolgoznak télen-nyáron, minimális felszereléssel, elöregedett kocsikon (melyeket maguk takarítanak!), saját pénzükön vett munkaruhában, 12 órás váltott műszakban!
Mély nyomokat hagyott bennem, mikor egy részeg hajléktalanhoz riasztottak. Váltás előtt egy órával történt, a férfi a földön feküdt. Ellátást nem igényelt volna, de a hátralevő egy óra kitöltésére és feszültség-levezetésre tökéletesen alkalmasnak tűnt, addig se kellett egy új, és esetleg komplikáltabb esethez menni! A bánásmód meghökkentett, a részeget a mentősök durván szedték fel a földről (finoman fogalmazva…), parodizálták, gúnyolták fölényesen, magabiztosan, erőt demonstrálva. Belökték a kocsiba, a földre („C-vágány”, ahogy ők nevezik…), piszkálták, kinevették, eljátszották, hogy a férfi egy nagy úr, a mentősök pedig a szolgái, és épp egy luxus szállóba utaznak. Mindezt egy részeg, magatehetetlen hajléktalannal egy mentőben, a detox felé tartva! Persze csak „vicc”, csak „hecc”! Egyben abszurd kép is a magyar társadalom, egészségügy és sürgősségi ellátás helyzetéről, a kiégésről, lelki torzulásról, amivel a jelenlegi körülményeknek köszönhetően ez a munka jár.
Még nem ért véget a történet, megérkeztünk. Dohányosok támaszkodtak a detox bejáratánál, utat törve köztük bementünk az épületbe, balra kanyarodtunk a szűk folyosón. Eljutottunk egy teremhez, mint kiderült, ez volt a „Vizsgáló”. Neonfény, halványzöld, rideg falak fogadtak. Ajtó helyett fehér ruhába öltözött, barázdált arcú, nagydarab tetovált férfi állta el az utat. Kemény arcán megvető beletörődés látszott: megint egy részeget hoztak. Zöld zsilipfelsőt viselő férfi adminisztrált az asztalnál; a hajléktalant egy székre ültették, holmijáról leltár készült. A cigijét nem írták fel, jó lesz az még később… Unisex fehér köpenyt kapott, a többi ruhát le kellett vennie. Félpucéran állt a részeg, miközben obszcén módon gúnyolódtak a méretein. Mint rossz esetben egy állattal, úgy bántak vele, már ismerték, gyakori vendég. Bekísérték a férfiszobába. Tágas terem volt, néhány matraccal a földön. A sarokban egy WC, szintén ajtó nélkül. Orrfacsaró bűz terjengett, szellőztetve, takarítva elég rég lehetett. Mintha többszáz mosdatlan ember „aromája” illatosította volna a szobát, undorító! A részeg férfit rálökték a sarokban lévő matracra, a villanyt lekapcsolták és otthagyták. Látták és élvezték naiv megdöbbenésemet, ezért megmutatták nekem a „női részleget” is, ahol hasonló kép fogadott: a sarokban egy matracon kába nő feküdt, ugyanaz a szag és „berendezés”. Megálltak fölötte, heccelték: „kezdődik a forgatás, készen áll? Ön következik! Csapó-1…” Értetlenül nézett a nő, szeretett volna segítőkész lenni, szerette volna tudni mi zajlik körülötte. Tudatában volt alárendelt helyzetének és látszott, hogy nem akarja provokálni a felette állókat, bármit megtenne, de nem érti mit akarnak tőle… Nagyon élvezték a játékot a detoxosok és a mentősök, most aztán jól megmutatták hogy milyen kemény legények… Folytatták a szivatást, teljesen állatias ösztön, alázni bántani a gyengébbet. Kimentem, mert nem tudtam tovább nézni. Jöttek utánam, magyarázkodtak: „Á nem, ők nem voltak ám mindig ilyenek, de higgyem el, ha már a sokszázadik csövest látnám, én sem éreznék vele együtt. Nem lehet ezt a munkát máshogy elviselni.” Én voltam a naiv mikor azt hittem, a detox a toxikológiai osztály része, ahol az ágyban fekvő alkoholmérgezett embereket egészségügyi személyzet figyeli, vizsgálja… Kérdésemre, hogy miért van ez így, ezt felelték: „De hisz mit csináljunk velük? Maguktól józanodnak ki!” De akkor miért létezik a detox intézménye? Otthon, vagy az utcán ugyanúgy működne a részegek mája, mint ebben a bűzös üres teremben! A válasz: „EU-szabvány”.
Pár hét a mentősök között elég arra, hogy közvetlen közelről lássa az ember a gondjaikat, terheiket, a hibáikat, az álmaikat. Hogy átélje velük a sikeres mentések örömét, vagy az indokolatlan hívások miatti fölösleges erőfeszítéseket. És lássa, hogyan próbálnak alkalmazkodni az egyre nehezedő körülményekhez.
Egyértelmű, hogy elkerülhetetlen az egészségügyi ellátórendszer – ezen belül a mentő szolgálat – teljes rehabilitációja. Remélem nincs már messze az az idő, mikor mentősnek lenni tényleg = életet menteni!
